Főszereplő
Ma szép időnk van. Reggel finom abrakot kaptam, bár egy kicsit kevés volt nekem. Miután benyomtam a fejembe, és ittam rá egy nagyot, akkor jött a nap legnehezebb része. Ugyanis gondosan ügyelnem kell rá, hogy mozdulatlanul álldogáljak, a fejemet lógatva, néha-néha elhessegetve a legyeket magamról.
Miután ez sikerült, már délután lett. Ilyenkor szokott jönni az a kétlábú, aki egy érdes valamit húz fel a mellső lábára, és atkapirgálja a hátamat vele. Nekem ez nagyon kellemes. Néha a többieket is átvakargatják, meg kiengedik a szögletes, bekerített területre, hogy ott természetellenes mozdulatokat végezzenek.
Engem is kiengednek oda minden egyes nap. Mindig azt akarják, hogy szaladgáljak ott, noszogatni is szoktak, de én minden erőmet és furfangomat megfeszítve kitalálok mindent, hogy ennek ellenálljak. Azt is akarják, hogy gyorsan fussak - ezt ők úgy hívják, hogy vágta. Na, ezt már nem. Nem mintha nem tudnék így futni, de nem alantosodom le idáig. Egy becsületes ló nem futkos csak úgy. Megalázó és különben is fárasztó. Mikor a kis húgom, a Főnixke ilyenkor nagy sprintekbe kezd, hiába szólok utána, hogy "nyugi kislány, ne siess", ő csak megy és várja a dícséretet. Néha még noszogat is, hogy én is fussak. Meg amikor a körből ki akarok menni, mert valami érdekeset látok a bokrok között, és meg akarom nézni közelebbről is, akkor meg nem hagy, és elém áll! Hát milyen viselkedés ez?
Ilyenkor a kétlábú, akinek az egyik mellső lábában egy hosszú bot van, amivel ilyesztegetni szokott - hah, mily hiábavaló próbálkozás! - mindig igen zajos, a nyakán néha az erek is kidagadnak, és hadonászni is szokott. Meg azzal a hosszú bottal beleharapni a hátsómba. Ez bizony igen kellemetlen tud lenni, és néha emiatt - de csakis emiatt - szoktam gyorsan is futni. De nem hagyom magam, és csak keveset. Még mit nem, nem alacsonyodom le egy kétlábúhoz, aki szemmel láthatóan alacsonyabbrendű, és csak azért tűröm meg magam mellett, mert olyan jól és kellemesen tudja átvakargatni a nyakamat, meg még piros finomat is szokott nekem adni, amit úgy hív, hogy répa. Milyen hülye neveket tudnak adni ezek a kétlábúak a dolgaiknak!
Ma is futnom kell - sajna! De előbb meg kell várnom, hogy Gift, aki egy nagyon csinos fiú, és sokáig a szomszédom volt, alaposan kifáradjon kint a szögletes helyen. Nagyon jó kiállású srác ez a Gift - bár amióta volt nála a hosszú fehér bőrű kétlábú, veszített a vonzerejéből. Akkoriban a Gift igen szomorú volt, és azóta a szaga is megváltozott. És már nem kiabál át nekem mindenféle disznóságokat, például hogy mit csinálna velem, hogyan és hányszor. Be kell vallanom, hogy igazi úrilányhoz méltóan a fülemet sem mozdítottam ezekre a vad dolgokra, bár voltak napok, amikor ugyancsak megmozgatták a fantáziámat.
Szóval, megjött a kétlábú, atvakarta a hátamat meg az oldalamat - ezen meg is sértődtem, mert a nyakamat hiába nyújtogattam neki, inkább a hátsómat meg a lábaimat dörzsölte. Hiába mondtam neki, hogy tessék a nyakamat is! rá se hederített. Még meg is löktem egy kicsit, de erre megint nagyon zajossá vált, úgyhogy inkább letettem erről. Miután a Gift (igen csinos fiú - vagy már lány? a fene sem tudja már megmondeni róla) kijött (alantas módon megizzadva, mint egy disznó), bemehettem a szögletesbe. Ezt mindig nagyon szeretem, hogy ott sétálgatok, szagokat érzek, zajokat hallok, beszippantom a friss trágya illatát - csodálatos! A kétlábú ma is azt akarja! Hát sose szokik le róla? Persze, beszélhetek neki, rá se hederít. Csak mennem kell körbe-körbe, az olyan unalmas! Bezzeg az a zörgő valami ott messze az egyik bokor aljában! Azt megnézném közelebbről! Vagy azt a kétlábút, aki a bokrok takarásában éppen tesz-vesz olyan hangosan, hogy majd beleszakad a fülem. De ez a kétlábú, kezében a hosszú bottal mintha süket lenne, vagy csak úgy tesz? Mindenesetre, ha hallja, jól leplezi.
Sokat kellett futnom. Azt mondják, én még fiatal vagyok, és nem vehetek kétlábút a hátamra, és nem mehetek ki a világba. Nem mintha szeretnék - egy úrilány ilyet nem csinál - de biztos nagyon érdekes lehet.
Na, végeztünk is. Kicsit megizzadtam (korán sem annyira mint a Gift), és most szabadfoglalkozás jön. Lehet nézegetni, szaglászni. A piros (répa nevű) is finom, amit a kétlábú adott, és megpaskolta a nyakamat. Hú, de jól esett!
Visszajöhettem a helyemre, ahol - érdekes módon - ilyenkorra mindig lesz finom zab az etetőmben, meg ropogós széna. Ezt sosem értem, de nem zavar, mert a hangos ropogtatástól úgysem hallom a saját gondolataimat sem.
Elfáradtam, és már különben is sokat írtam. Majd vigyázok, hogy a kétlábú nem találja meg a naplómat. Jól eldugom ide a szalma alá.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
